Nemigen...

... vagyok — sem senki, sem valaki — csak vagyok, létezek, lebegek, mint a szösz a szél selymes susogó hajszálán.

Fény kifaragva a sötétből, a sötétség belevésve a legsötétebb sötétbe. Fájdalmaim kitáncolják kényelmetlenségüket a tinta vonalakon, félelmeim belepihennek az okker maszatokba, bánatom felszáll a szén porával, füstös felhőkben hamvad el...

Voltam egyszer valaki — legalábbis, remélem — valaki anyja, lánya, szeretője... tanítványa, tanítója, őrzője. És még mindig részben az is vagyok. De kitudja? Ki gondol erre? Számit?

Lehet létezni, anélkül, hogy nyomot hagyok? Nemigen.... 
– Farkas Noémi, 2022