Majdnem egy évtizedes szunnyadás után Farkas Noémi „A Hüvelykujjak" grafikai sorozatának teljes gyűjteménye egy speciális retrospektív kiállításon lesz látható Esztergomban! Több száz tintás firka landol augusztusban Esztergom legújabb galériájában #espont az #ArtWeekEsztergom2026 időtartama alatt. Készüljetek fel! Mentsétek el a dátumot 2026.AUG.14-20!
Megnyító 2026.AUG.16. 18 óra! éspont. alapítvány
Link az eseményre: https://fb.me/e/52h4nHKoC
Egy ujjakkal teli világban néhányan egyszerűen csak hüvelykujjak vagyunk…
Irónia, társadalmi averzió, elfojtott szubverzív töprengések, fekete tus, törtfehér papír, mechanikus ceruza, maszatos gumiradír, fekete kávé, kemény cukorka, olcsó magyar vörösbor és Budapest belvárosában kerekeken száguldás egy csintalan kiskamasz fiúval: ez az univerzum, amelyben a Hüvelykujjak létrejöttek.
Egy tipikus rossz napon, egy két lábon járó Hüvelykujj véletlenszerű firkálmánya formájában született meg, és onnantól majd hét éven át, szinte nap mint nap készülő, több száz rajzból álló grafikai sorozattá nőtte ki magát. Kis idő alatt ezek a rajzok afféle memoárrá váltak, amelyek egyidejűleg önmagukban hordozták és kiszabadították belőlem azokat az örvénylő indulatokat, abszurd elmélkedéseket, dühöngéseket és őrjöngéseket, amelyek folyamatosan telezsúfolták a mindennapi létemet.
Akkor a Hüvelykujjak a személyes vizuális szókincsemmé, tulajdonképpeni anyanyelvemmé váltak. Ez a furcsa kis mutáns lett az önszórakoztató, kiforgatott sajátos kifejezésmódom, amely mögött sikeresen meg tudtam őrizni anonimitásomat. Sem ide, sem oda nem tartoztak, mégis éppen ezen az idegen mivoltukon keresztül annál inkább univerzálisan azonosulhatóak voltak.
Visszatekintve tisztán látom: a sorozat aktív évei az életem két jól elkülöníthető szakaszára oszlanak. Az idő, a helyszín és az ezeken belüli körülmények élesen megkülönböztetik őket egymástól.
Két korszak diktálja ezt a grafikai gyűjteményt:
a budapesti la-la-la aranykor
2010 - 2013, Budapest
szabadság. felfedezés. öröm. lebegés.
A budapesti évek – amikor még kisfiammal újra felfedeztük Magyarországot – a könnyed szabadságról, a felfedezés öröméről és egy új élet kezdetéről szóltak. Izgalmas időszak volt, amelyet nagyrészt együtt éltünk meg.
a torontói !#$%@! digitális sötétkor
2014 - 2017, Toronto
menekülés. túlélés. nyomás. elidegenítés.
A későbbi torontói évek – miután elhagytuk szeretett Budapestünket és visszaköltöztünk Torontóba – a mindennapokat egy reklámügynökség számítógép előtti mókuskereke, a munkahelyi politika, a kitartás kényszere, valamint a fiamtól való fokozatos eltávolodás határozta meg. Akkor menekültem a saját alternatív valóságomba, kétségbeesetten próbálva megőrizni azt, aki valójában vagyok. Mégis az igazi énemet egy hüvelykujjban találtam meg… legalábbis egy ideig.
2017-ben határozottan lezártam a sorozatot és ugyanabban az évben felmondtam a tervezőgrafikusi állásomat is. Újabb kihívást kerestem önmagammal szemben, művészként. Meg akartam találni a személyes hangomat egy nyitottabb kifejezésmódban, amely nem korlátozódik egyetlen karakterre. A Hüvelykujjak megtanítottak arra, hogyan építsem be a művészi kifejezést a mindennapjaimba – és ezen keresztül jöttem rá, hogy kizárólag a művészet iránt akarok elköteleződni, nem pusztán egy mellékprojektként fenntartani azt.
In a world full of fingers, some of us are just thumbs...
Irony, social aversion, suppressed subversive musings, black ink, off-white paper, a mechanical pencil, a smudged eraser, black coffee, hard candy, cheap Hungarian red wine, and tearing through downtown Budapest on wheels with a lippy preteen: this is the universe from which the Thumbs were born.
It started on a typically bad day, emerging as a random doodle of a walking, two-legged Thumb. Over the next seven years, it grew almost daily into a graphic series of hundreds of drawings. Before long, these sketches became a sort of memoir that simultaneously encapsulated and liberated the constant whirlwind of moods, musings, rantings and ravings that constantly cluttered my being.
During that time, the Thumbs became my personal visual vocabulary, essentially my first language. This strange little mutant became my own self-entertaining, twisted way of expressing myself, behind whom I could effectively maintain my anonymity. They belonged nowhere, yet it was through this very outsider nature that they became all the more universally relatable.
Looking back now at these active years of the Thumbs series, I can now see how they can be divided into two distinct phases of my life that are distinguishable by time and location and the circumstantial influences within these brackets.
Two distinct eras dictate this graphical series:
The Budapest la-la-la Golden Age
2010 - 2013, Budapest
freedom. discovery. joy. floating.
Those early years in Budapest with my then preteen son were all about lighthearted freedom and discovery, a sort of re-birth in a new country and culture as we re-established our lives in Hungary. It was fun, it was exciting, and very much a shared experience with my son.
The Toronto !#$%@! Digital Dark Age
2014 - 2017, Toronto
escape. survival. pressure. alienation.
The later years in Toronto—after leaving our beloved Budapest and moving back to Canada—were defined by the daily grind of an advertising agency hamster wheel in front of a computer screen, workplace politics, the forced necessity to endure, and a gradual drifting away from my son. That was when I escaped into my own alternative reality, desperately trying to preserve my true identity. Ironically, I found that true me in the form of a Thumb… at least for a while, that is.
In 2017, I decidedly brought the series to a close, and that same year, I quit my job as a graphic designer. I was looking for a new challenge for myself as an artist. I wanted to find my personal voice in a more open form of expression, one not confined to a single character. The Thumbs taught me how to weave artistic expression into my everyday life—and through this, I realized that I wanted to commit myself exclusively to art, rather than to just keep it as a side project.
Hüvelykujjak.
Személyes pentimentók avagy Farkas Noémi rajzairól
„A legjobb, ha mindent kimondok.”
– József Attila
Kevesen vannak a rajzolni tudók. Még kevesebben az azt aktívan gyakorlók. Sokan ismerik az ABC-t. Előszörre alakként, figuratív hasonlóságok mentén tanuljuk meg, hogyan is néz ki és mi is egy-egy betű. Aztán a felismert betűk sokaságát nyelvünkké tesszük, a karakterek formalizmusa beszéddé alakul. Próbáltak már hiányos ABC-vel beszélni? És esztendőt élni mondjuk március nélkül? Vagy pontos időt mondani az 1 vagy a 2 hiányában?! Ugye-ugye! Bele tudunk helyezkedni, hogy mi van akkor, ha az Élet – akárcsak ideiglenesen is – de csak egy karaktert hagy a rendelkezésre álló ABC-ből?! Egyet. Egy hüvelykujjnyit. Jó bütyköset.(…) Itt kezdődik. Ebben és ebből, Farkas Noémi rajzművészete. Test, papír, pont, vonal, pászma, paca. És a nagy, figurává növő Téma, a Hüvelykujj maga. Aki vonal és pászma közt az érzések próbáiban a kéznél-lét ignorált perverziójánál fogva önmagát animálja. Napról-napra, unos-untalan. A Semmittevő fennséges akríbiája. Anakronisztikus gavallérsággal mondhatni ezek itt mechanikus selfie-k. Filter nélkül és a holland barokk aranykori rézmetszőinek alaposságával. Ja, hogy az okostelók korában ki az, aki még felhúzós karórát hord?! Hát a puristák. Akik a hibát nem engedő, legelemibben analóg papíron önmagukat naplózzák. Ha úgy hozza a sors, akkor akár korszakos átívelések sorában. Mint itt is. Kétciklusnyi retrospektív válogatás, melynek minden egyes darabja – bárhonnan nézve, bárhonnan kezdve – esszenciális azonnalisággal hat, miközben a legőszintébb megmutatkozásban tárja elénk az el nem hangzó „Hogy vagy?” kérdésre adható választ… sosem a névjegykártya számít, hanem hogy ki és hogyan adja azt. A falakon képregényszerű érthetőséggel nyomon követhető Hüvelykujjak Farkas Noémi valamennyi regiszterén játszanak. Igaziságuk oly eleven és életszerű, hogy pentimentóik pompázatos káoszából az alkotó ízes portréi csöppennek ki. Hasonló megveszekedett romanticizmusra magyar papíron csak Kondor Béla, Szalay Lajos vagy Rékassy Csaba rajzművészetében van példa.
Mert muszáj nyomatékosítani: ezek itt nem ujjgyakorlatok. Nem kommerciális célzatú szkeccselés vagy holmi kiállítástudatos kisgrafikázás történik. “I’m not making something. I’m feeling something” – mondja egy nyár eleji interjújában a kortárs művészet talán legkönyörtelenebb önvizsgálója, Tracey Emin. Nem valamit csinálok, hanem valamit érzek. Idézettel kezdtem – idézettel zárom. Mert Farkas Noémi a művészet egyetemes emlékkönyvébe valahová ide – József Attila és Tracey Emin közé – rajzolja be magát.
William Guba, művészettörténész, connoisseur